Nagyívű – vagy legalábbis annak szánt – elemzéssel állt elő néhány napja Borboly Csaba. A Hargita megyei tanácselnök a nyár fontosabb erdélyi magyar közvitáiról állítja, hogy azok valójában műbalhék: bizonyos értelmiségi és politikai csoportosulások (Borboly megnevezése szerint a radikál-liberálisok illetve radikál-polgáriak) így próbálják megfúrni a Magyar Összefogást. Az RMDSZ-Tőkés kiegyezés egzisztenciálisan veszélyeztet egyeseket, emiatt a “pánikbetegség” – érvel Borboly.

A politikus három eseményt illeszt ebbe az elbeszélésbe: az első az alcsíki magyar-roma konfliktusok ügye, illetve ezek médiavisszhangja, a második az a kritika-áradat, mely az EMI-tábor támogatása miatt érte, a harmadik pedig a székelyföldi önkormányzati nagygyűléssel kapcsolatos nyilatkozatháború.

Borboly elméletére nem pazarolnék sok időt: mindenki számára nyilvánvaló, hogy a fenti három esemény közt nincs, vagy nagyon kevés az összefüggés. A magyar-roma konfliktusok okai felettébb összetettek, szociális, közigazgatási és etnikai jellegű problémák keverednek – ezekről bővebben itt és itt lehet olvasni. Az EMI-tábor és a Magyarországról importált szélsőséges eszmék növekvő erdélyi népszerűsége nem a radikál-liberális sajtó agyréme, a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés bohózata pedig csak a jól bejáratott székelyföldi politikai hagyományokat folytatja.

Számomra rejtély, hogy miért gyengíti a Magyar Összefogást az, hogy a sajtó nem a politikusok által preferált, bűnügyi olvasatot adja az alcsíki eseményekről, hanem az etnikai vonzatot emeli ki; ugyanígy nem világos, miért veszélyezteti az összefogást az a cikk, mely a megyei tanácselnököt kritizálja az EMI-tábornak nyújtott támogatás miatt. Az SZNT meg MPP pedig már jó ideje azon dolgoznak, hogy ne fenyegessenek senkit és semmit.

Nem célom tehát az elméletet tételesen cáfolni, hanem csupán néhány észrevételem lesz a szöveggel kapcsolatban. Néha érinteni fogom az események Borboly-féle értelmezését, néha nem.


Borboly és a Magyar Összefogás

A tanácselnök a szövegben azt sugallja, hogy mindenkit valami önző érdek vezérel, aki ellenzi az RMDSZ és Tőkés kiegyezését. Aki viszont nem a személyes érdeket, hanem a közösség javát tartja szem előtt – mint például ő –, az habozás nélkül támogatja az összefogást. Mindez azért nem hiteles, mert 1. tudomásom szerint Borboly nem tartozott azok közé, akik a tárgyalások folyamán a megegyezést sürgették. A tanácselnöknek legalábbis sosem volt ilyen irányú nyilatkozata 2. jelenleg Borbolynak érdeke Tőkést minél távolabb tartani az MPP-től: ősszel előrehozott választások lesznek Udvarhelyen, ahol az RMDSZ-nek nem hiányzik egy, a polgáriakat erősítő Tőkés 3. borítékolható, hogy hamarosan Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke. Az RMDSZ és a Fidesz újbóli ismerkedése során Tőkés személye felértékelődik, ilyenkor pedig nem árt egy kis helyezkedés 4. Borbolynak kapóra jön az összefogás: végre van egy olyan politikai téma, mely ugyan kifestőskönyv-egyszerűségű és demagóg, de ami integratív, és amiről Borboly úgy gondolja, hogy ha ezt szajkózza, akkor mindenki rá fog szavazni.


Borboly és az erős Székelyföld

Ha már a tanácselnök a “betegség a lélek tükre” jegyében elemzi a politikai élet tüneteit, akkor el kell mondani, hogy az általa felállított diagnózis – miszerint a Székelyföld megerősödése egyes érdekcsoportokat zavar, és emiatt a nyári botrányok – teljességgel hamis. A tünetekből – erőszakba torkolló etnikai és szociális konfliktusok, erősödő szélsőségesek és a minimális együttműködésre képtelen politikai elit – számomra éppen hogy az derül ki, hogy Székelyföld gazdasága és társadalma mennyire gyenge.

Egyébként nem hinném, hogy létezik jelenleg olyan politikus, akinek több érdeke fűződne Székelyföld “belső erdélyi anyaországként” való meghatározásához, mint Hargita megye tanácsának az elnöke. Borboly számára egyértelműen pozitív hozadéka lenne annak, hogy a székely megyék az erdélyi magyarság mentális térképén már nem egy pólusként a sok közül, hanem központként jelennek meg – talán emiatt ez a “hogyha sokat mondjuk, hátha meg is valósul” attitűd.


Borboly és a cikk szerzője

Nem kis meglepetést váltott ki, amikor Borboly Csaba néhány évvel ezelőtt terjedelmes politológiai értekezéssel jelentkezett, vitába szállva Bakk Miklóssal; ezután többször is publikált relatív igényes szövegeket annak ellenére, hogy bárki, aki olvasott már a tanácselnök által saját kezűleg írt, korrektúrázatlan e-mailt, az tudhatja: ami a helyesírási és fogalmazási készségeket illeti, Borboly finoman szólva nem egy filós alkat. Így felmerül, hogy vajon valóban Borboly írja-e ezeket a szövegeket, és ha igen, ki, milyen mértékben segít neki?

Miközben Borboly Székelyföld egyfajta ideológusaként – vagy legalábbis egyik meghatározó értelmiségijeként – próbálja felépíteni önmagát, a sorok között érzékelhető egy lenéző mosoly a kolozsvári és bukaresti, elsatnyult, “liberális” értelmiségiekkel szemben: frusztráltak szegények, amiért a sok mondatba belegabalyodva tehetetlenül kell nézzék, amint Székelyföld Föld körüli pályára áll.

Tisztában vagyok azzal, hogy a politika nem a kultúremberek területe: én sem szavaznék olyan politikusra, akinek szamárfülesre olvasott Ezra Pound-kötet lóg ki a zakózsebéből. A romániai politika aztán végképp nem a kultúráról szól, és egy Marian Vanghelie vagy Gigi Becali mellett Borboly kordbársony gatyás filozopter. De Vangheliében meg Becaliban van annyi jóérzés, hogy miközben a tőmondatokkal is hadilábon áll, nem próbál 12 oldalas, lesajnáló elemzéseket közzétenni azokban a médiumokban, amelyeket épp a kigúnyolt értelmiségiek működtetnek.


Borboly és az alcsíki konfliktusok

Ez esetben az alcím félrevezető: valójában nem csak Borboly Csaba van itt célkeresztben, hanem a teljes erdélyi magyar politikai, kulturális és civil elit. Mert gondoljunk bele, mi lenne, hogyha a románok egy hónap leforgása alatt két faluból is kiűznék a magyarokat? Majd egy román politikus – például Băsescu – elmondaná, hogy itt valójában szó nincs etnikai konfliktusról, ezek elszigetelt, büntetőjogi esetek, amelyek a helyi rendőrség megerősítésével elkerülhetőek. Fogadok, hogy az RMDSZ a hazai és nemzetközi fórumokon mindent megmozgatna annak érdekében, hogy az összetűzéseket etnikai konfliktusként ismerjék el, annak minden következményével együtt. De sajnos az RMDSZ-nek nincs ilyen szerencséje; pedig ennél jobban mozgósító téma nem is létezne az őszi elnökválasztási kampányban.

Ellenben egyes becsületes székely atyafiak gyújtogatnak, űznek ki a határba cigányokat – a magyar politikai elit véleménye pedig (hogyha egyáltalán van ilyen) az, hogy hát szó nincs etnikai konfliktusról, ezek egyszerű büntetőjogi esetek. És furcsamód a nyilatkozatokból kiderül, hogy itt mindenki hibás: a cigányok alapból, hiszen lopnak, a média torzít és egyoldalúan mutat be dolgokat, a rendőrség, amiért nem tesz semmit, a bukaresti civilek azért, mert tüntetnek (pedig mi közük hozzá?), a Hargita megyei prefektus azért, mert politikai tőkét próbál kovácsolni az ügyből, a legutóbbi verzió pedig arról szól, hogy tulajdonképpen a titkosszolgálatok keze van a dologban.

Ezen vádak jó része megalapozott – tény, hogy sokan próbálnak profitálni egy ilyen konfliktusból – mégsem hitelesek a panaszok. Ugyanis akkor lennének azok, ha előzetesen a magyar elit – Borboly Csaba és nyilván sok más közéleti személyiség – az eset után 1. a magyar közösség nevében nyilvánosan bocsánatot kért volna a cigányoktól 2. kijelentette volna, hogy konfliktusokat nem lehet rombolással és gyújtogatással megoldani 3. elítélte volna azok cselekedeteit, akik aktív vagy passzív résztvevőként részt vettek az atrocitásokban. Mivel ez nem történt meg, a nyilatkozatokból szép lassan már úgy tűnik, mintha itt a székelyek lennének az áldozatok.

	Eckstein-Kovács Péter reakciója itt olvasható

Ismétlem, itt nem elsősorban Borboly Csabáról beszélek: mert nem emlékszem, hogy a liberális Eckstein-Kovács Péter vagy az emberi jogi szakértő, Frunda György mondott volna valamit az ügyről. És hát nem tudom, mire véljem az erdélyi, székelyföldi magyar értelmiség és civil szféra hallgatását.

A filológiai pontosság jegyében hozzá kell még tenni, Borboly szövegében van egy tétován elejtett félmondat arról, hogy az önbíráskodás nem megoldás. Ez azonban súlytalan egy 12 oldalas szövegben, ahol Borboly a cigánytémát oldalakon keresztül tárgyalja.


Borboly és az EMI-tábor

A megyei tanácselnök hosszú elemzésében azt is kifejti, nem érti, miért kel ki a bukaresti sajtó “radikál-liberális” része egy ifjúsági tábor ellen, ahol “egy hét koncert-hallgatás, gyöngyfűzés és bulizgatás mellett – a részt vevő sok ezer fiatal egy kisebb része meghallgat egy politikai előadást.” Borboly kijelentésével bagatellizálni próbálja az EMI-tábor szerepét, remélve, ettől az ő felelőssége is kisebb lesz, de hát nem.

Mielőtt elmagyaráznám, hogy miért, válaszolnom kell Borboly vádjára, miszerint az EMI-tábor miatt pfújoló újságírók sosem jártak ott. Tény, hogy EMI-táborban nem jártam, viszont néhány éve eltöltöttem pár tanulságos és élményekben gazdag napot a Magyar Szigeten. Tehát van legalább annyi alapom az EMI-táborról véleményt alkotni, mint a tanácselnöknek. (Apropó, látta valaki Borbolyt a táborban terepszemlézni, mielőtt a támogatásáról döntött volna?)

Úgy gondolom, most már kijelenthető, hogy az erdélyi magyar fiatalok közt egyre növekszik a népszerűsége az olyan, Magyarországról importált eszméknek, melyek központjában a magyar nép egy meglehetősen sajátosan és egyoldalúan értelmezett történelme áll, és mely különféle népcsoportokban keresi a bűnbakokat a magyarság kudarcai miatt.

A szélsőjobb térnyerése miatt pedig minden józanul gondolkodó erdélyi magyarnak aggódnia kellene, lakhelytől és politikai hovatartozástól függetlenül. Mert nem mindegy, hogy a most felnövő generáció intellektuális habitusát, identitását történelmi tények vagy pedig féligazságok határozzák meg; hogy a mássággal találkozva elutasítást vagy pedig kíváncsiságot érez; hogy rovásírást tanul, vagy pedig idegen nyelveket; hogy megtanulja-e használni és alakítani a világban végbemenő folyamatokat, vagy pedig passzív, gyűlölettel teli szemlélője lesz azoknak; hogy egy álomvilágban él-e majd, vagy belátja és saját javára fordítja a gazdasági és társadalmi realitásokat; hogy esztétikai érzékét valamiféle “nemzeti” giccs határozza meg, vagy pedig valós művészeti értékek.

Az egyre népszerűbb EMI-tábor azért aggasztó, mert 20 év múlva a táborban résztvevő fiatalok kerülnek pozícióba nemcsak Székelyföldön, hanem egész Erdélyben; talán most dől el, hogy Székelyföld (és ki tudja, az erdélyi magyarság) egy vesztes, szociális szempontból végérvényesen leszakadó, mentalitását tekintve archaikus népcsoport lesz, vagy egy győztes, versenyképes, mobilis, vállalkozó szellemű, sokféle és a sokféleség felé nyitott társadalom.

További érv az EMI-tábor ellen, hogy Székelyföldnek a legutolsó dolog, ami kellene, az az, hogy a hazai és nemzetközi sajtó a szélsőségesség melegágyaként könyvelje el: gondolom, a tanácselnök tisztában van azzal, hogy a befektetők az új telephely számára nem olyan térségeket szoktak kiszemelni, ahol az etnikai konfliktusok mellett a vezető politikai elit nyíltan szimpatizál a szélsőségesekkel. A turisták sem igen tódulnak ilyen helyekre.

Egy ilyen helyzetben felelőtlen az a megyei tanácselnök, aki nem csak pénzzel, hanem nyilatkozatok szintjén is támogat egy ilyen rendezvényt. Ezzel a gesztussal pedig olyan, méltán rangos nyári táborok körébe emeli az EMI-tábort, mint a Bálványosi Szabadegyetem, a Félsziget, vagy épp a Borboly-féle érdekeltségi körbe tartozó EU-tábor.

Tetszik vagy sem, de Borboly Csaba szava sok esetben döntő egy olyan szülő számára, aki habozik, elengedje-e gyerekét a táborba. Érdekes lenne megtudni, vajon a megyei tanácselnök elengedné majd saját gyermekét az EMI-táborba gyöngyöt fűzni, bulizgatni, és meghallgatni egy-két “politikai előadást”? Én kétlem. Arra fogadnék, hogy Borboly Csaba a legnevesebb nyugati egyetemekre küldi majd tanulni gyerekeit, és privátban leken majd két atyai pofont, hogyha lánya nem mondjuk az oxfordi nyári egyetemre kívánkozna, hanem esetleg Nagy Magyarország-térképet hímezgetne.

A tanácselnök egyébként egy helyen hosszasan értekezik arról, hogy a politikus olyan, mint az orvos: bizonyos értelemben szolgáltató, és mint olyan, igyekszik megfelelni a páciens (választó) igényeinek. Ez azonban nem mehet a szakmai tisztesség, és a páciens egészségének rovására: hogyha a páciens olyasmit kér, ami nyilvánvalóan rosszat tesz egészségének, akkor az orvosnak meg kell tagadnia a műtét elvégzését.

Valószínűleg ez az egyedüli bekezdés, mellyel maximálisan egyet tudok érteni, csak nagy kár, hogy Borboly ezt nem gondolja komolyan. Az EMI-tábor támogatásával ugyanis a tanácselnök egyértelműen a Hargita megyei 80 százalékos népszerűségi indexét próbálta tovább srófolni (mi kell neki még, 90? 100?), és a legkevésbé sem az általa vezetett közösség jövőjére gondolt. A tanácselnök mintha folyamatos kampányban lenne, elfeledve, hogy a következő választások 3 év múlva lesznek – és addig a politikai tőkét nem kuporgatni kell, hanem olyan intézkedéseket kell hozni, melyek lehet hogy nem tesznek jót a népszerűségnek, de a közösség hosszú távú javát szolgálják.


Borboly és a sajtó

Bár a tanácselnök saját bevallása szerint sosem olvas sajtót “mert nincs rá ideje”, mégis egyike azon romániai magyar politikusoknak, akik a legkínosabban ügyelnek arra, hogy a sajtó ki ne kezdje gondosan felépített imidzsüket. Borboly most konkrétan attól akad ki, hogy “az erdélyi magyar sajtó egy jól körülhatárolható és komoly politikai háttér-támogatással rendelkező része” nem szajkózza a politikai elit által kijelölt beszédmódot (miszerint az alcsíki konfliktus valójában nem más, mint egy rendészeti probléma), hanem más értelmezéseknek is teret ad.

Borbolynak konkrétan a Parászka Boróka cikke fáj, és az erről szóló bekezdésből kiderül, hogy Borboly Csaba nem képes egy – tény, könnyen félreérthető – mondatot értelmezni. Mindez azonban bagatell az alábbi bekezdéshez képest:

“Megjegyzendő, hogy olyan sajtócsoportról beszélünk, amely az erdélyi magyarság kulturális intézményeinek fenntartására szánt közpénzek nélkül sem újságpapírt, sem nyomdafestéket nem tudna vásárolni egyetlen lapszám kiadásához sem, nem beszélve a tárcaírók és szerkesztők tízórai vajas kenyeréről.”

Ha jól értem, Borboly azt állítja, hogy az a sajtóorgánum, mely az erdélyi magyarság kulturális intézményeinek fenntartására szánt közpénzekből él, egy ilyen eseményről nem közölhet más értelmezést, mint amit a támogatást kiosztó politikai elit kijelöl.

Borboly Csaba – mint azt már politikusainktól megszoktuk – saját pénzeként tekint a magyar közösségnek szánt pénzösszegekre, elfelejtve azt, hogy ez a pénz a romániai illetve magyarországi adófizetők pénze. Továbbá nem látom, hogy egy ilyen ügy kapcsán miért téma az, hogy egy sajtócsoport közösségi támogatásban részesül, akkor, amikor Borboly Csaba a tanácselnöki fizetését szintén a közösség által befizetett adókból kapja?

Ami pedig a szerkesztők vajas kenyerét illeti, lehet, hogy Borboly poénnak szánta, de ismerve az erdélyi magyar sajtóban fizetett átlagbéreket, kijelenthető: ez nem vicc, hanem faszság.