GYESÉV
Full-time apukának lenni: akkor most ki viseli a nadrágot?
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 10:37 GMT +2, 2011. június 21.Fura, hogy mindenki egyből nőkre gondol, ha a gyermekvállalás-téma felmerül, meg hogy a gyermekvállalás-karrier ennyire élesen szétválik.
A hozzászólás szerzője: S.
Közzétéve: 1.9.2010, 12:40 pm
A kommenteket végigolvasva fura, hogy mindenki egyből nőkre gondol, ha a gyermekvállalás-téma felmerült, meg hogy a gyermekvállalás-karrier ennyire élesen szétválik. Két kisgyermek apjaként én például többször mondtam le csábító szakmai lehetőségekről a családomért – így visszagondolva csöppet sem bánom, egytől egyig jó döntések voltak.
Szerintem nagyon fontos az, hogy az anya ne legyen napi 24 órán át, hetente 7 napig a gyermekkel együtt: ez hihetetlenül megterhelő, én kipróbáltam (1 napnál többet nem bírtam). Éppen ezért a feleségemnek “kimenői” vannak, szabad délutánjai, amikor elmehet a barátnőivel nevetgélni, önkénteskedni, vásárolni, vagy épp a szakmáját gyakorolhatja.
Az biztos, hogy ha nem lennének gyermekeim, akkor egy sor kérdésben egészen másképp döntök az utóbbi három évben. Biztosan több lenne a pénzem, több a szabadidőm, nagyobb a szabadságom, egy csomó izgalmas kalandban lehetett volna részem. Viszont így, gyermekekkel sokkal gazdagabb és erősebb embernek érzem magam. A feleségemmel való kapcsolatom is egészen más, mélyebb és bensőségesebb. Sokat tanultunk egymásról.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Az apró, mindennapi bosszúságokat leszámítva semmit nem változtatnék.
A hozzászólás szerzője: S.
Közzétéve: 1.9.2010, 12:47 pm
Folyt.: tehát ha a család vagy karrier – melyiket először kérdésre kell válaszolnom, azt kell mondjam, a család és karrier szervesen összekapcsolódik: a szakmai döntéseimben mindig fontos szempont a családom jóléte, és fordítva, a családom nagyon sok olyan helyzetben ad erőt továbbmenni, amit család nélkül biztosan feladnék.
A hozzászólás szerzője: S.
Közzétéve: 1.9.2010, 1:15 pm
Folyt2.::) Nem hinném hogy különösebben körül kell határolni, kinek mi a szerepe egy családon belül. Ez hülyeség, hogy csak a nő tud pelenkázni meg főzni, míg csak a férfi tudja eltartani a családot. Inkább olyan ez, mint a csapatsportban: mindenkinek megvan az erőssége és gyengébb oldala, de végső soron az rúgja be a labdát, aki éppen helyzetben van.
Az anya és apa mellett természetesen játszik nagymama, nagypapa, nagybácsi, húg és öccs, no meg barátok, keresztszülők, sőt a fizetett bébiszitter sem ördögtől való, ha az anya szeretné építeni karrierjét:)
Amúgy pedig tanúsíthatom, meg lehet tanulni pelenkázni, már a mozgásban levő “célpontra” is pillanatok alatt felcsettintem. S nem kell sokat gondolkoznom akkor sem, ha meg kell nevezzek egy olyan családot, ahol a nő sokkal többet keres, mint a férje.
A komment megírása után körülbelül 3 hónappal az addig gyermeknevelési szabadságon levő feleségem somolyogva megkérdi: ugye nem zavarna túlságosan, ha visszamenne dolgozni, és többet keresne, mint én? Persze hogy nem – vágtam rá. Pedig kellett pár másodperc, míg jó arcot tudtam vágni a gondolathoz, és akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy hamarosan mekkorát fordul a világ.
Hogy nem telik bele két hónap, és nem csak a családi kasszába megkeresett pénz miatt változnak meg az erőviszonyok, hanem
teljesen fel is cserélődnek a szerepek:
hamarosan mintha korábbi magamat látnám néha, ha Rékára nézek. Hogy hamarosan én is megtapasztalom, milyen érzés az egyik szülőnek otthon, a gyermekekkel várni, hogy a másik hazaérjen a munkából. Hogy immár én fogom egy hatalmas kupac játék közepéből nézni, amint a másik szakmailag előrelép.
Mintha az „elhúzódik a munka, egyedül kéne lefektesd a fiúkat” telefonhívások is ismerősek lennének, mint ahogy az is, hogy fontos tárgyalásra indul, ezért pár órán át ne is próbáljam elérni. Vagy hogy épp dolga van és nem tud beszélni, elutazik munkahelyi megbeszélés miatt pár napra, és néha esténként túl fáradt ahhoz, hogy a gyermekekkel is foglalkozzon. És megvolt az első (teljesen alaptalan) felcsattanás is, aminek munkahelyi feszültség lehetett a valódi oka.
Eközben pedig én megpróbálom felvenni az anyaszerepet, bármit is jelentsen ez – a képzeletbeli, eddig nagyjából csak mosogatást, takarítást és fektetést tartalmazó munkaköri leírásom olyan feladatokkal bővül, mint esetenként főzés, bevásárlás, mosás, illetve naponta kötelezően több órányi játszás a gyermekekkel. S ez még csak a könnyebbik rész, melyet egyszerűen csak gyakorolni kell – az egész család napjának megtervezése és összehangolása – például milyen sorrendben érdemes a különféle feladatokat végezni, kit hova mikor kell elvinni, és közben mit lehet megvásárolni – már sokkal nehezebb.
És milyen full-time apukának lenni?
– kérdi mindenki. Én, ha rövidre akarom zárni a beszélgetést, egyszerűen csak rávágom: jó. Jobb, mint gondolnád. Persze nem ilyen egyszerű ez. Például nem lehet nem észrevenni az értetlenkedő vagy éppen gúnyos pillantásokat az olyan apukák részéről, akik saját, hagyományos családapa-szerepüket komolyan veszik – a gyermekeket épp csak elviszik az oviig autóval, az anyuka dolga őket bevinni és levetkőztetni, játszótéren pedig szigorúan csak a szélen állva beszélgetnek – ha egyáltalán van idejük meg kedvük játszótérre kimenni. Ugyanakkor viszont a kismamák egytől egyig jó fejnek gondolnak (a bátorítás pedig jól esik), a gyermekeknek pedig szemmel láthatóan semmilyen fennakadást nem okoz a szerepcsere.
Minden „ki lesz az úr a házban” típusú félelmem is teljesen alaptalannak bizonyult: amint eddig is, minden, családdal kapcsolatos döntés közös és konszenzusos. Általában percek alatt megvan az egyetértés, de ha nem, akkor addig folytatódnak a tárgyalások, míg elérkezünk egy mindenki számára vállalható kompromisszumhoz. A nagyobb kiadásokat is mindig megbeszéljük, a hatáskörök pedig továbbra is tükrözik az általánosan elfogadott nemi sztereotípiákat: ruhákat például továbbra is kizárólag a feleségem vásárol, az autóval kapcsolatos ügyekért viszont én vagyok a felelős.
Tehát: milyen is full-time apukának lenni? Évekkel ezelőtt egy olyan ismerősöm, akinek a véleményére sokat adok, egyszer csak gúnyosan végigmért, és azt mondta: vigyázz, bele ne csontosodj a szerepedbe. Akkor ezt nem tudtam hova tenni, de valamiért mégis szöget ütött a fejemben. Ott lappangott félretéve, néha előkerült, majd vissza, mint egy fura doboz, amiben zörög valami, de aminek nincs meg a kulcsa. Most, azt hiszem, megtaláltam a kulcsot.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!