BARÁTI ALAPON
Nepotizmus: vállalom
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 14:54 GMT +2, 2011. szeptember 27.Ha elnézzük a romániai magyar elitet, mintha egy kedélyes osztálytalálkozóra érkeztünk volna: mindenki ismer mindenkit.
Miért is fizessünk meg egy vadidegent,
ha ugyanazt a munkát egy barát is el tudja végezni? Nem alkudozunk: tudom, hogy az ismerős kisiparos elsőre olyan árat mond, ami nekünk nem túl drága, és neki is megéri. Bár nem írunk szerződést, és garanciát sem vállal, biztosan tudom, hogy nem ver át. Fizetni akkor kell, amikor van pénzünk, és bármikor hívhatom telefonon: szívesen segít tanáccsal.
De ami a legjobb: nem egy arctalan, személytelen céggel dolgozom, hanem egy olyan emberrel, akit évek óta jól ismerek. Én tudom, mi a hobbija, ő ismeri az egész családom. Ha az utcán találkozunk, mindig van közös témánk, ha tehetem, segítek rajta, cserében rá is bármikor számíthatok. Rosszul járok, amiért ragaszkodom hozzá? Nem hiszem.
Persze saját pénzem annak adom, akinek akarom.
A közszférában azért a dolgok másképp működnek. Elvileg. A héten több sajtóorgánumban is felbukkant a hír, miszerint az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) vizsgálatot indított Máté András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője ellen, mert felesége mintegy fél évig a képviselőház alkalmazásában állt. Konkrétan a férje irodájában dolgozott. A történet nem kivételes mivolta, hanem épp
banalitása miatt érdekes:
bárki kapásból fel tud sorolni legalább tucatnyi hasonló családi(as) viszonyt mind a köz-, mind a magánszférában. Jól tudjuk, ki kinek a rokona, szeretője, volt osztálytársa vagy gyermekkori barátja egy-egy cégnél, vagy intézményben.
Az is világos, hogy az efféle összefonódások elvileg a hatékonyság és minőség rovására mennek: a vezető kevesebbet kér számon unokatestvérétől, mint a hasonló beosztásban dolgozó „idegentől”. Elnézőbb, a mindenkire érvényes szabályokat hajlamos nagylelkűen értelmezni, ugyanakkor ha van egy kérése, a protezsált nem mondhat nemet. Mindez visszaélésekhez vezet, a szervezetben romlik a munkamorál és a szakmai teljesítmény.
Miközben az Egyesült Államokból érkező menedzser számára ezek a láthatatlan hálózatok egyszerűen felfoghatatlanok, mi tudjuk, nem feltétlenül és nem mindig rossz ez. Egyrészt mert
versenyvizsgával is fel lehet venni
a munkakörével teljesen párhuzamos, lusta és hanyag munkaerőt, másrészt a „protezsált” nem ritkán jó szakember, aki ugyanúgy teljesít, mint bárki más. Ezen kívül a megbízójával való bizalmas viszonya sokszor a vállalkozás iránti lojalitást is jelenti. Számtalan családi vállalkozásban dolgoznak hatékonyan együtt házastársak, rokonok és jó barátok.
A rokonságok, barátságok és kölcsönös szolgálatok sűrű szövedéke behálózza az egész romániai társadalmat, és ez a viszonylag kicsi, 1,5 millió lelket számláló romániai magyarság körében sincs másképp. Ha pedig a romániai magyar elitet nézzük, akkor végképp az az érzésünk, hogy egy kedélyes osztálytalálkozóra érkeztünk: fel sem kell lapozni a Ki kicsodát, legalább névről mindenki ismer mindenkit. Tudjuk, hogy egy-egy városban ki a jól menő vállalkozó, a gyermekorvos, a reklámgrafikus vagy építész, kinek ragyog a csillaga és kinek van épp leáldozóban.
Meglepő lenne, ha másképp lenne: Erdély-szerte alig tucatnyi középiskolában végez az egyetemre felvételizők túlnyomó többsége. Az egyetemek és szakok száma véges, és egyetemi városból is szűk a választék: Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, esetleg Nagyvárad és Csíkszereda. Tucatnyi ifjúsági- és civil szervezet, három-négy fontosabb fesztivál, maroknyi média, elszórtan egy-egy szakmai műhely, no meg a mindenkit mindenkivel összekapcsoló Facebook.
Kis világ az erdélyi magyarságé.
Nehéz nem találkozni lépten-nyomon ismerős arcokkal – gyermekkori barátokkal, a párhuzamos osztályban végzett, régen elfeledett cigiző haverokkal, volt kollégákkal, régi családi barátokkal vagy harmadrangú unokatestvérekkel. Ha egyetemet kell választani, felhívjuk az ismerőst, aki ott végzett. Hivatalos ügyintézéskor szintén rá szokás kérdezni az önkormányzatnál dolgozó volt kollégánál az ügymenetre. Ugyanígy informális hálózatokon keresztül kerül üzleti partner, áll össze egy-egy hobbi-focicsapat vagy szerveződik fesztivál. Rossz ez így? Nem feltétlenül.
Persze, mielőtt igazán élvezni kezdenénk a langyos vizekben való lubickolást, jusson eszünkbe, amit az evolúcióról tanítottak genetika-órán. Az evolúció ott a leggyorsabb, ahol folyamatosan érintkezhetnek újabb és újabb populációk. Ezzel szemben az elszigetelt pocsolya élővilágában egyre kevesebb új jelleggel találkozhatunk:
az evolúció lassan megáll.
Nehéz meghatározni, meddig racionális döntés ragaszkodni nőgyógyászunkhoz, tanítónéninkhez, vízszerelő ezermesterünkhöz, pénzügyi tanácsadónkhoz vagy reklámgrafikusunkhoz. Mikor bízunk meg valakit azért, mert jól végzi a munkáját, és mikor azért, mert népszerű, felkapott szakember, akinek jók a kapcsolatai? Mikor válnak a baráti, kisebb-nagyobb szolgálatok és elkötelezettségek egy olyan mocsárrá, ahol a legjobb szándék ellenére sem lehet előrelépni?
Egy szűk piacon, ahol ráadásul a döntéseket nem feltétlenül szakmai, hanem inkább generációs alapon hozzák, a kapcsolati tőkével nem rendelkező fiatal pályakezdőnek
nem marad más választása, mint távozni.
Lehetőleg egy olyan helyre, ahol csak a tehetség, a szakmai tapasztalat és a munkabírás számít, nem pedig az, hogy kivel bulizott együtt anno, vagy kinek tett szolgálatot évekkel ezelőtt.
És amikor már csak néhány pofátlanul drága, szakmailag leamortizált, régmúlt dicsőségéből élő „szakember” marad a placcon, akkor fog látszani: micsoda hatalmas öngólt lőttünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!