TUDÁS HELYETT PAPÍR
Miért tragédia, hogy nem lesz mindenkinek érettségije?
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 18:25 GMT +2, 2012. július 12.A probléma gyökere egyáltalán nem elítélendő: mindenki sikeres életet szeretne élni. Sok diák szerencsétlenségére napjainkban a siker mércéje a fehérgalléros foglalkozás, az átlag fölötti fizetés és a látványos (lehetőleg nemzetközi) karrier.
A közfelháborodás persze jogos: a vasárnap nyilvánosságra hozott eredmények láttán szülők, diákok, adófizetők és politikai döntéshozók is úgy érzik, átverték őket. Nekik teljes mértékben igazuk van, azonban a „túl szigorú” vizsgán elhasaló diák valójában
nem a probléma, hanem a tünet.
A probléma gyökere egyáltalán nem elítélendő: mindenki sikeres életet szeretne élni. Sok diák szerencsétlenségére napjainkban a siker mércéje a fehérgalléros foglalkozás, az átlag fölötti fizetés és a látványos (lehetőleg nemzetközi) karrier.
Ebbe a világba a felsőfokú végzettség a „belépő”, az egyetemre való beiratkozáshoz pedig érettségi szükséges. Ebből a szempontból nem csoda, hogy az érettségi intézménye egy egész társadalom számára szent. Akinek nincs, az vagy gyengeelméjű (mit vársz tőle, ennyire telik), vagy végletesen lusta (semmire sem akarja vinni az életben).
Családok rokkannak bele anyagilag a pótórákba, diákok magolják eszetlenül a deriválást, alszanak bele ezredszerre Jókaiba és fosnak, nehogy Burebistát húzzák. Szülő, tanár, diák tudja, hogy ennek így semmi értelme, ennek ellenére
az érettségi meg kell legyen, punktum.
És persze ez a jobbik eset. Van aki tanulás helyett a másik, könnyebbik utat választja: elvégre a tanár is ember, aki „megérti”. Meg aki így-úgy végigbukdácsolta a tizenkét osztályt, nehogymá' épp az érettségin hasaljon el.
Az érettségizők túlnyomó többsége a „sikeres élet” következő alapköve, az egyetemi diploma megszerzését tűzte ki célul. A felduzzadó diáklétszám a tanári karokat és nem utolsósorban az egyetemek bevételeit is látványosan megnövelte. Igaz is: ha valaki egyetemi diplomára vágyik, miért ne lehessen neki? Főleg, ha tandíj formájában fizet is érte?
A rendszer, mivel sokak számára hasznot hajtott, jó ideig kiválóan működött, legfeljebb az lehetett különös, hogy állásinterjún a munkaadók egyre gyakrabban kérdeztek rá mogorván:
miről van papírod? És mihez értesz?
A diplomadömpingben sokan ébredtek rá, hogy évtizedekkel korábban szerzett érettségijük semmit nem ér, sőt, az egyetemi alapképzés sem garantálja hogy behívják állásinterjúra: a HR-eseknél manapság a mesteri fokozat a menő.
Ezt a statisztika-álomvilágot rombolta le a Daniel Funeriu neve által fémjelzett 2011-es érettségi, amit a diákok 44 százalékának sikerült letennie. Sokak szerint a korábbi vizsgákhoz képest látványosan gyengébb eredmény a puskázást (állítólag) lehetetlenné tevő kamerás rendszernek köszönhető.
Oktatási szakértők azonban nem ebben, hanem a minisztériumból érkező jelzésekben látták az igazán nagy változást. A dolgozatokat javító, termekben felügyelő tanárok számára világossá tették, hogy ezúttal a szabályok nem csak irányadó jellegűek: azokat
valóban komolyan kell venni.
2011-ben lett kimondva, hosszú idő óta talán először, hogy nem minden diák egyenlő: van, aki értelmes és tehetséges, és van, aki kevésbé. Egyesek többet, mások kevesebbet tanulnak. Vannak, akik megérdemlik az átmenő jegyet, mások pedig nem.
És nincsen rendben az, hogy azok, akik komolyan készültek, ugyanolyan diplomát kapnak, mint azok, akik a jószerencsében, a tanárok és a többi diák segítőkészségében bízva slattyogtak el vizsgázni.
De mi az, amiért jogosan háborodhatnak fel a szülők és a diákok? Elsősorban azért, mert az egész oktatási rendszer úgy van felépítve, hogy így vagy úgy, de minden diák eljusson az érettségiig. Köztük sokan vannak olyanok, akik nyilvánvalóan nem rendelkeznek az érettségi abszolválásához elégséges tudással – a tanárok azonban
nem avatkoznak közbe
akkor, amikor ezen még lehetne segíteni. Sok esetben azt is be kellene látni, hogy egy-egy diák nem elméleti líceumba való: sem kedve, sem tehetsége nincsen azokhoz a dolgokhoz, amiket ott tanulhat. Ellenben lehet, hogy egy kiváló autóbádogos, pincér vagy fodrász lehetne, aki örömét leli munkájában, és mellesleg nem is keres rosszul.
Csakhogy a jelenlegi szakoktatás Romániában annyira gyenge, hogy méltán irtóznak a szülők attól, hogy gyermekük szaklíceumba járjon (nem utolsó sorban a magyar nyelvű szakoktatás is igen komoly hiányosságokkal küzd).
Beszélni kellene arról is, mit értünk sikeres életen? Miért gondolja mindenki, hogy egy, a kegyelem taknyán megszerzett diploma, majd egy átlagosnál gyengébb szakmai előmenetel „a hivatalban” több, mint egy jókedvvel űzött hobbi, amiből egyszer jól jövedelmező vállalkozás lehet?
És persze enyhén szólva nincs rendben az, hogy miközben az ország miniszterelnöke, és vele együtt legalább egy (volt) tanügyminiszter
bizonyítottan plagizált,
addig egy egyszerű érettségin, mondjuk egy vidéki iskolában, szigorúan tilos puskázni. Ha mégis rákérdez a diák egy kovalens kötésre, kizárják – ehhez képest egy miniszterelnök számára 80 oldalnyi szöveg idézőjel nélküli átemelése semmiféle következménnyel nem jár.
Fel lehet háborodni azon is, hogy a sikeres érettségizők zöme nagyvárosok elitlíceumaiban tanult, míg a vidéki iskolákban a sikeres érettségizők aránya az átlagnál jóval kisebb. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az a diák, aki vidéken született, és aki nem rendelkezik olyan anyagi háttérrel, hogy városon tanulhasson, az eleve rosszabb eséllyel indul az életben.
Politikai döntéshozók számára pedig világos, hogy az utóbbi két érettségi eredmény nagyon komoly,
rendszerszintű hiányosságokat jelez
a tanügyben. Ez azért rendkívül kínos, mert ma már világos: azok az országok képesek kiemelt szerepet betölteni a világgazdaságban, amelyek kiváló oktatási rendszert működtetnek.
Csakis minőségi oktatással lehet kompetens munkavállalókat képezni, a nagyvállalatok márpedig csak olyan országba telepítenek magas hozzáadott érték előállítására alkalmas fiókvállalatokat – például kutató- és fejlesztőközpontokat – ahol magasan képzett munkaerő áll rendelkezésre.
Az eredményeket szemlélve Románia márpedig a legjobb úton jár afelé, hogy továbbra is afféle gyarmatként fungáljon, ahova a különösebb képzettséget nem igénylő, ellenben munka- és időigényes feladatokat lehet kiszervezni, bagóért.
Magyarán továbbra is a gatyagyárak országa leszünk – persze ez is csak abban az esetben, ha valamelyik keleti szomszédunknál nem lehet ugyanazt a munkát elvégeztetni, olcsóbban.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!