HÁLÓZATI LOGIKA
Melyek a főtéri tiltakozó akció tanulságai?
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 09:24 GMT +2, 2009. november 9.Blogposztokkal sikerült elérni azt, amit választási kampányokba borított szekérnyi pénzzel nem: címlapsztorivá tenni a kolozsvári magyarság kéréseit a román médiában.
A helyi médiabeszámolókat tekintve komoly sikerként könyvelhetik el a szervezők a szerdai, főtéri tiltakozó akciót. A tiltakozás azért is figyelemre méltó, mert a kolozsvári magyar érdekérvényesítésben eddig nem, vagy csak nagyon kevés hasonló tematizálásról tudunk. A szervezés során pedig egymástól teljességgel elkülönülő hálózatokat sikerült mobilizálni, ráadásul (viszonylag) újszerű eszközökkel. Ezek kapcsán érdemes levonni néhány következtetést.
A tematizálás
A kolozsvári polgármesteri hivatal hihetetlenül magas labdát szervált a kolozsvári magyarságnak a Főtér avatásáról szóló – most már közismert – román nyelvű plakáttal. Bár a vak is láthatta, hogy az önkormányzat gesztusa nem más, mint szimbolikus térfoglalásra való felhívás, kezdetben csak nagyon kevés kolozsvári magyar értelmezte ekként a plakátot. Egyébként kezdetben kolozsvári politikusok sem érzékelték problémaként a plakátot és a program összeállítását, pedig ha valakik, hát ők rutinosan kellene értelmezzék a térfoglalás sajátos szimbólumrendszerét.
A plakátra való reagáltatásból az derült ki számomra, hogy a kolozsvári magyar közösség formális vezetői, annak ellenére, hogy funkciójuk révén bármilyen hivatalos információhoz hozzáférhetnek, és kapcsolathálójukkal olyan értesülésekre is szert tehetnek, melyek az átlagember számára szigorúan titkosak, komoly fáziskésésben vannak a városbeli történésekhez képest.
Világos, hogy a kolozsvári magyar közösség formális vezetői semmilyen tervvel nem rendelkeznek arra, hogy a kolozsvári magyarság a várossal kapcsolatos döntések alakítója, ne pedig elszenvedője legyen. Sőt, akkor is húzódoznak a kezdeményezéstől, hogyha adott egy, a főtéri avatáshoz hasonló, dilemmák nélküli, nagy médiavisszhanggal kecsegtető alkalom, ami nem mellesleg komoly politikai tőkét is hozhatna (hozhatott volna) számukra.
A tiltakozó akció hógolyóhoz hasonlóan kezdett nőni: a komment-folyamban hétfőn még csak egy-két ember vetette fel, hogy a téma megvitatásán, személyeskedésen és a politikusok szidalmazásán kívül konkrétan tenni is kéne valamit, majd egyre többen jelezték, hogy csatlakoznak az akcióhoz.
Aztán Gergely Balázs és Czika Tihamér blogján és levelezőlistákon is terjedni kezdett a tiltakozás híre. A fordulópont akkor állt be, amikor a hasonló témájú levelekből úgy tűnt, létrejött egy olyan kritikus tömeg, melyhez kínos nem csatlakozni (én tucatnyi különböző helyről, e-mailben, SMS-ben és messengeren kaptam meg a felhívás szövegét). Véleményem szerint a kolozsvári magyarság formális vezetői közül többen pusztán csak azért csatlakoztak a tiltakozókhoz, mert távolmaradásukkal nem akarták magukra vonni a kolozsvári magyarság – vagyis választóik – haragját.
Ilyen szempontból László Attila alpolgármester, egyben Kolozs megyei RMDSZ-elnök helyzete látszik a legkényesebbnek: ő túlélési stratégiát csinált abból, hogy látványosan távolmarad minden “nagymagyar” és “nackó” kezdeményezéstől (az előbbi kifejezéseket értesülésünk szerint ő maga használja így). Ő hétfőn a Transindexnek adott nyilatkozatában még azt sugallta, a rendezvénnyel még nincs semmi baj, másnap a Szabadságban viszont már maga is kifogásokat emelt a plakát, illetve rendezvény ellen.
Az ügy kommunikációjának a szempontjából megemlítendő még, hogy a Kolozs megyei RMDSZ kiadott tiltakozó közleményt az ügyben. Kérdés, hogy ezek után mi okozott volna nagyobb kárt László Attila imidzsének: az, hogy megjelenik, vagy az, hogy nem jelenik meg a tiltakozók körében? Az alpolgármester az utóbbi megoldást választotta.
(A fenti két bekezdésbe tévedés csúszott: a kolozsvári és Kolozs megyei szervezetekről beszéltünk, kiemelve, hogy a megyei szervezet tiltakozott, míg a városi nem. Egy olvasónk figyelmeztetett, hogy kolozsvári RMDSZ-szervezet nincs. A hibát kijavítottuk - a szerk., 09:44, 6.11.2009)
A szervezés
A tiltakozó akciónak nem volt szervezője, bár világos, hogy két személy – konkrétan Gergely Balázs és Czika Tihamér – voltak azok, akik mozgósították a kolozsvári magyar hálózatokat. Mind Gergelynek, mind Czikának megvan a szervezeti háttere: egyik a kolozsvári EMNT elnöke, másik a Szabadelvű Kör alelnöke. Bár nyilvánvaló, hogy a tiltakozó akción megjelenők közül sokaknak van civil és/vagy politikai kötődésük, az akciónak nem volt hivatalos szervezője.
Gergelyről és Czikáról tudni kell, hogy a Főtér átalakítása kapcsán homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnek, ha pedig szervezeti hátterüket és személyes ambícióikat nézzük, akkor nincs kizárva, hogy valamikor politikai ellenfelek lesznek. Ennek ellenére félre tudták tenni egyéni politikai céljaikat és Főtérrel kapcsolatos nézeteltéréseiket, vállvetve szervezve a tiltakozást. Ezért ez az akció iskolapéldája lehet annak, hogy némi jóérzéssel és belátással elérhető az, hogy a magyar közösség úgy intézze saját belső vitáit, hogy közben felismerje azokat az ügyeket, amelyekben egységesen kell fellépni.
A mozgósított hálózatok lefedték a teljes kolozsvári politikai és civil palettát. Korábban sem Kolozsváron, sem máshol nemigen volt példa arra, hogy békésen, egy emberként álljanak ki egy ügyért a “liberális nemzetárulók” és a “szélsőjobb”. Szintén értékelendő, hogy a tiltakozók betartották a szervezők kérését, és otthon hagyták a szervezeti jelvényeiket, így senki nem sajátította ki saját szervezete számára az akciót.
A szerdai akció volt talán az első olyan kezdeményezés '89 és a '90-es évek közéleti pezsgése után, mely nulla költségvetéssel, nem kampány vagy valamilyen megemlékezés céljából, hivatalos szervezők nélkül, egy-két kommentben született meg, és aztán blogokon, levelezőlistákon, kör-SMS-ekben önálló életre kelve 1-2 nap alatt ki tudott vinni a Főtérre mintegy 150 embert. Aki a 2000-es években szervezett már magyaroknak szánt rendezvényt Kolozsváron, ismeri a távolságokat, a közlekedést, napi pörgést, a magyar közösség sokféleségét és alig létező kohézióját, az tudja, mekkora szó az, hogy egy szerdai napon, a munkaidő közepén ennyi ember gyűljön össze egy ügyért.
Az üzenet és az, ami a román médiában átjött
Valószínűleg az önszerveződő jellegnek tudható be, hogy az akciónak nem volt egy egységes, jól kidolgozott üzenete. Nem tudom, miben állapodtak meg a szervezők az egyeztetéseken, mindenesetre a transzparensek arról árulkodnak, hogy ki-ki azt írta rájuk, ami eszébe jutott, arra pedig kevésbé gondoltak, hogy egy átlagos román járókelő, tévénéző vagy a magyarok sérelmeit kevésbé ismerő román újságíró mit ért meg azokat elolvasva. Egyetlen banneren sem volt olyan szöveg, melyből egyértelműen kiderült volna, hogy pontosan mi is a kolozsvári magyarság baja a főtéri rendezvénnyel kapcsolatosan. Igaz, elég nehéz ezt egy-két szóban összefoglalni, de még csak meg sem próbálta senki.
A médianyilatkozatok tekintetében szintén volt némi szórás, de itt azért már sokkal jobban sikerült kommunikálni az akció célját. Annak ellenére, hogy a tiltakozásnak nem volt egy szóvivője, hanem a jelenlevő közéleti személyiségek közül sokan megszólaltak, sikerült nagyjából ugyanazt elmondani: a magyarok a román plakátot és az avatóprogram összeállítását úgy értelmezték, hogy ők nem voltak meghívva.
Talán csak az volt zavaró, hogy az avatóval kapcsolatos kifogások mellett egyesek a tér átalakításával kapcsolatos ellenérzéseiknek is hangot adtak: ezzel az a baj, hogy az avatás és az átalakítás két, egymástól különböző ügy. A Főtér átalakítása ellen akkor lett volna kézenfekvő és hatásos tiltakozni, amikor az átalakításra beérkezett pályamunkákról és a munkálatok elkezdéséről még nem született döntés.
Két témát egy nyilatkozatban keverni azért nem szerencsés, mert egymást tompíthatják, és zavart is kelthetnek az újságíróban. Ráadásul arra a kérdésre sem sikerült kézenfekvő és frappáns választ kitalálni, hogy akkor pontosan mitől is lett a magyar identitással ellentétes az átalakított tér?
Az akció precedens nélküli sajtóvisszhangra lelt: nem emlékszem, mikor volt utoljára a kolozsvári magyarság tiltakozása címlapsztori minden helyi román médiaorgánumban. Talán a BKB “táblaügye” lehetett hasonló téma. Az átütő sikerhez nagymértékben hozzájárult, hogy szerdán a Főtér átadása volt a nap eseménye, így az avatón a helyi sajtó apraja-nagyja megjelent. A polgármester és prefektus által mondottak mellett pedig szinte kötelező volt megszólaltatni a tüntetőket is.
Egyetlen lap nem tesz említést az avatóról szóló beszámolójában a magyarok akciójáról; a többi hírportál, televízió és újság nagyrészt egyenlő teret ad Apostu és a tiltakozók nyilatkozatainak. Az anyagok rendszerint címlapsztorik, és több orgánum címben is a tiltakozásra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a “hivatalos” avatóra. Több helyen külön beszámoló, film- és képanyag készült a magyar akcióról.
Ha megvizsgáljuk az avatón elhangzottakat, érdekes kép rajzolódik ki arról, hogy a Főtér mit is jelent a városvezetés számára. A polgármester egy történeti szálra, illetve ellentétre építi beszédét: Funar bukása után a Demokrata Párt egy szétdúlt teret “örökölt”, melyet folyamatosan cirkuszok öveztek. Voltak a főtéri ásatások, mely gödrökről maga Apostu is kijelenti, hogy a végén már szeméttárolóként funkcionáltak. A téren a padok nemzeti színűre voltak festve, a Mátyás-szoborcsoport pedig szétesőben volt.
A polgármester narratívája arról szól, hogy Emil Bocnak, illetve ő magának sikerült rendet teremteni a város központjában: a gödröket befedték, a nemzeti színek eltűntek, a Mátyás-szoborcsoportot pedig felújítják. A tér átalakítása Apostu szerint egy modernizációs tett, amivel sikerül megfelelni az európaiság, illetve a 21. század követelményeinek.
A polgármester arról is beszélt, milyen új funkciókat álmodott ebbe a térbe: hamarosan lesz korcsolyapálya, karácsonyra “bécsi stílusú” bódékat tervez felállítani, nyáron pedig a szökőkút lenne a fő attrakció – főként a gyerekek számára. Apostu szerint ugyanakkor a térrel kapcsolatos cirkuszoknak vége: a teret ezután bekapcsolják a “kulturális körforgásba”, a Főtér ezentúl a “megbékélés” és “multikulturalitás” példája lesz.
A hivatalos avatón senki nem szólt magyar nyelven, a beszédekben egyáltalán nem fordult elő a “magyar” szó sem. Mivel semmilyen utalás nem történt arra, hogy a térnek köze lenne az erdélyi magyarsághoz, a városvezető által hangoztatott “multikulturális” kifejezés csupán divatos, de üres hívószóvá vált, főleg úgy, hogy a beszámolók ezután bő teret szentelnek a tiltakozók érveinek is.
A tiltakozás tehát célba ért: a polgármester által fényes sikerként felvázolt Főtér-felújítás mellett minden esetben megjelentek a kolozsvári magyarok kifogásai is. Kérdés, hogy sikerül-e tovább tematizálni az ügyet, illetve olyan további témákat beazonosítani, melyekkel a kolozsvári magyarság sajátos problémái bekerülhetnek a többségi közbeszédbe, és arra kényszerítik a városvezetést, hogy az eddigi kitérő/elhallgató taktika helyett valamiféle párbeszédbe kezdjen?
Ugyanakkor kíváncsi vagyok, a szervezők hogyan tudják a továbbiakban alkalmazni azokat a technikákat, melyekkel sikerült számottevő mozgósítást elérni, és hát az is nagy kérdés, hogy az ilyen és ehhez hasonló akciók meddig maradhatnak “civil” kezdeményezések? Nincsenek illúzióim a tekintetben, hogy a hangadók egyszer csak a saját politikai érdekeiknek megfelelő tőkét próbálnak kovácsolni ezekből a témákból – a kérdés csak az, hogy mikor és hogyan?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!