ÚJBESZÉL
A szó elrepül, a hírarchívum megmarad
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 14:37 GMT +2, 2010. szeptember 23.Biztosan jó stratégiát választanak a politikusok, ha a választók rövid emlékezetében bízva időről időre ellentmondanak saját maguknak?
Hogy ezt az (egyébként tudományosan is igazolt) megfigyelést ismeri és tudatosan alkalmazza-e minden romániai politikus, nem tudom. Ha rosszindulattal állok hozzá a kérdéshez, akkor azt mondom, hogy az utóbbi években a „mindegy, úgyis elfelejtik”, valamint a "széllel szemben nem pisálunk" elve lett a fő szervezője a közéleti megnyilatkozásoknak. Már nincsenek ideológiák, elvek, gondosan felépített imidzs. Ha sikerül beazonosítani egy potenciális szavazatokkal kecsegtető választói réteget, akkor a politikus azonnal „üzenetet fogalmaz meg” számukra – vagyis azt mondja, amit a választói csoport hallani szeretne. Az persze nem számít, hogy alig néhány hónappal előtte már beszélt az adott témáról, és homlokegyenest az ellenkezőjét állította –
úgyis elfelejtik.
Ha viszont jóindulatú szeretnék lenni, és a politikusokat nem félistenként, hanem emberként szeretném megérteni, akkor be kell látnom, hogy a világról szóló ismereteink folyamatosan bővülnek, vagy legalábbis változnak. Természettudományos törvényszerűségeken kívül nagyon nehéz olyan kijelentéseket tenni, amelyek mind a közeli, mind a távoli jövőben egyaránt érvényesek, és melyekkel mindig azonosulni tudunk.
Hirtelen nem is jut eszembe olyan kérdés, amiről az utóbbi tíz évben mindig hasonlóképpen gondolkodtam, viszont fel tudok sorolni legalább három témát, amelyben folyamatosan ellentmondok saját magamnak. És ha én folyton meggondolom magam, milyen alapon várom el azt, hogy egy politikus kamaszkorától nyugdíjazásáig minden közéleti kérdésben következetes, elvi álláspontot fogalmazzon meg? Persze, egy országot irányító politikus önellentmondásait
nem szabad egy lapra helyezni
egy átlagemberével. Egyik konjunkturális, elvszerűtlen döntéseit milliók érzik saját bőrükön – a másik következetlenségét legfeljebb saját maga, vagy szűk családja szenvedi meg, ha egyáltalán.
Bár nálunk nem túl gyakori az, hogy egy politikus ellentmondó cselekedeteit egy sajtótájékoztatón az orra alá dörgöljék, Cseke Attila alig egy hete lépett bele a nyúlósba. Egészségügyi miniszterként épp a hozzájárulást szabályozó törvényről beszélt, amikor egy újságíró emlékeztette arra, hogy 2009-ben, még szenátorként több ízben is felszólalt a vizitdíj bevezetése ellen, sőt, Bihar megyében 11 500 aláírást is összegyűjtött az intézkedés ellen. Cseke válasza: annak idején nem tudta, hogy a vizitdíj bevezetése IMF-fel szembeni vállalás, ami tehát a kormány számára kötelező. Gondos mérlegelést követő döntés, nemtudás vagy (akkor) tét nélkülinek tűnő ellenzéki opportunizmus eredménye volt az aláírásgyűjtési akció? Ez Csekének csak egy őszinte pillanatában derülhet ki.
Semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy a romániai egészségügyi rendszer nem épp bizalomgerjesztő, mint az, hogy a csúcspolitikusok minden bonyolultabb orvosi beavatkozást külföldön végeztetnek. Băsescu gerincsérvét például Bécsben műtötték – az elitintézménynek számító bukaresti Elias kórház pusztán lábadozásra volt alkalmas. A tanügyminiszter, Daniel Funeriu szintén
kínos magyarázkodásra kényszerült
a napokban, amikor egy, a hazai oktatási rendszer minőségéről szóló beszélgetésen az orra alá dörgölték: a lánya Franciaországban tanul.
És ha már a tanügynél tartunk, nem lehet kihagyni a tanárok fizetésemeléséről szóló vitát. Mint ismeretes, két évvel ezelőtt, a parlamenti választási kampány hevében a PSD a tanárok 50 százalékos fizetésemelését indítványozta. Bár a higgadtabb elemzők Călin Popescu Tăriceanu akkori minszterelnökkel együtt azon az állásponton voltak, hogy ekkora mértékű fizetésemelést nem bír el a költségvetés, a képviselőházban a javaslatot egyhangúan megszavazta mindenki.
Traian Băsescu ki is hirdette a törvényt, többek között azzal indokolva a fizetésemelést, hogy a 700 lejes kezdőfizetés nem motiválja az egyetemet végzetteket arra, hogy a tanügyben helyezkedjenek el. A választások után a látványos fizetésemelést persze mindenki azonnal elfelejtette, sőt, 2010-ben a tanárok fizetése 25 százalékkal csökkent is. Erre mit mond az időközben újraválasztott elnök? Azt, hogy
a tanárok hallgassanak,
hiszen az ő elnöki fizetése, ha órabérben számoljuk, akkor alacsonyabb, mint a tanári fizetés. Egy másik alkalommal kifejtette, annak idején kezdő tengerészként az ő fizetése is csak annyi volt, mint egy takarítónőé, és csak 30 év múltán érte el a 6 ezer lejt. Majd sok sikert kívánt a betelefonáló fiatal tanárnak.
A Transindex hírarchívumát böngészve se szeri, se száma azoknak a nyilatkozatoknak, melyeken ma már nem is bosszankodunk, hanem csak elnézően mosolygunk. Emil Boc miniszterelnök 2009 áprilisában kijelentette, hogy beruházásokkal kívánják finanszírozni a költségvetési hiányt, továbbá reméli, hogy az IMF-hitelt nem költik nyugdíjakra és bérekre.
Vagy szintén 2009-ben, amikor a válság már javában dübörgött, egy gazdasági megbeszélést követően Băsescu úgy nyilatkozott, az ország gazdasága 1,5-2 százalékos növekedésre számíthat. Ám még ez is pesszimistának tűnik, ha azt nézzük, hogy a költségvetést tavaly 2,5 százalékos gazdasági növekedésre alapozta a Boc-kabinet, miközben az IMF 2009-re 4 százalékos recessziót jósolt, amiből – mint már tudjuk – több, mint 7 százalék lett. Választási évben miért csodálkoznánk azon, hogy 2,5=-7?
Egyébként az IMF elnöke, Dominique Strauss-Kahn 2009 februárjában úgy gondolta, a világgazdasági válság 2010 elejére fejeződhet be. Látjuk tehát, a hazai politikai elitnél (vélhetőleg) jóval felkészültebb szakemberek is mondanak olyasmiket, melyek így visszagondolva álomszerűnek tűnnek. Az egyedüli különbség az, hogy a hibát máshol be is látják.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!