NYELVTAN
Generation next. A megemlékezésre képtelen korosztály
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 14:06 GMT +2, 2011. január 3.A zsúfolt határidőnapló piros betűs lapjaihoz érve fura, súlytalan, üres, nyugtalanító érzés uralkodik el rajtunk. Miért?
Az írás – mely annak idején nagy port kavart – mai szemmel legfeljebb tanulságos. Kedves kortörténeti emlék, mely megkíséreli szavakba önteni egy generáció életérzését. Azon fiatalok hangulatát, akik azt hitték: a „nyelvtani” szabályokat betonba öntötték, aki másként fűzi mondatokba a szavakat, elkerülhetetlenül a perifériára, valamiféle szubkultúrába szorul.
Hat év alatt nagyot fordult a világ. Azon fiatal farkas harmincasoknak, akik hat éve generációs ellentéteket tematizálva a romániai magyar elit ajtaján kopogtattak, mára magától értetődő helyük van a rommagyar döntéshozók panteonjában. Egyesek sosem remélt karriert futottak be, mások eltűntek a süllyesztőben. Egyesek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, másokban csalódtunk.
Jelen szöveg azonban nem egyéni teljesítményeket hivatott taglalni, a hosszas bevezetővel csak azt szerettem volna megmutatni, hogy a generációs váltás megtörtént: mára a mi-ti-ők szembenállás értelmét vesztette. Egy új helyzet állt elő, mely sokkal szövevényesebb, és ahol csak egy dolog biztos: már nem lehet minden rosszul működő dolgot mások, a hatalomhoz tíz körömmel kapaszkodó „korszerűtlen” generációk számlájára írni. Már nem lehet azzal takarózni, hogy hát mi megmondtuk...
Miközben az új generáció belerázódott a hatalom gyakorlásának mikéntjébe, és a rendszer kisebb vagy nagyobb fogaskerekeként stratégiák, projektek, határidők, család és hitelek között lavíroz – a zsúfolt határidőnapló piros betűs lapjaihoz érve fura, súlytalan, üres, nyugtalanító érzés uralkodik el rajtunk, mely fölött öntudatlanul úgy próbálunk átsiklani, hogy elfelejtjük, vagy kijelentjük: most erre nincs időnk. Nem tudunk az ünnepeinkkel mit kezdeni, és ez egyfajta lappangó bűntudatot okoz. Ez lenne a kapitalista verziója a lét elviselhetetlen könnyűségének?
Van egy generáció, mely, miközben döntéseivel nap mind nap befolyásolja azt, amit majd 50 év múlva történelemnek nevezünk, semmilyen módon nem tud viszonyulni azokhoz a történelmi eseményekhez, melyek a világot a jelen helyzetébe juttatták. A mai harmincasok kollektív emlékezete legfeljebb a homoródi diáktáborokig és a kilencvenes évekbeli gigantikus házibulikig nyúlik vissza; ami azelőtt volt, az homály, pár unalmas mellszobor, giccses koszorú, észrevétlenül megbújó emléktábla. Meg végtelen számú poros dokumentum, melyeket egy-egy eltévedt történész-doktorandusz kutat. TSWC.
Március 15, december 1, december 22, fekete március: közülünk hányan érzik azt, hogy ezek a napok – bár az élet nem áll meg, és a sales meeting az sales meeting – mégiscsak olyan dolgokról szólnak, melyek, bár távolinak tűnnek, mégiscsak meghatározzák a világot, amelyben élünk, és így közvetve minket is?
Miközben figyelem az erdélyi magyar médiát, fiatal politikusok koszorúzó beszédeit, baráti beszélgetéseket, azon gondolkozom: mit tudunk mondani „a régi szavakkal, de az új nyelvtan szerint” a szabadságharcról? Mit gondol ma Erdély Romániával való egyesüléséről az a romániai magyar fiatal, aki egy multinacionális vállalatnál tölt be középvezetői állást, és aki többet kommunikál angolul egy indiai kollégával, mint a mellette ülő volt osztálytárssal? Van-e valamilyen sajátos jelentése egy mai, bukaresti kormányzati intézményben dolgozó harmincas számára annak, hogy nem is olyan régen magyarok és románok csaptak össze Marosvásárhely főterén?
Van abban valami hátborzongató, amikor március 15-én, a Biasini szállónál való koszorúzáskor a harmincas egészségügyi miniszter pontosan ugyanazokat a semmitmondó paneleket ismételgeti önfeledten, mint a tíz évvel előtte szólók. A sajtóbeszámolókban és véleményanyagokban – melyeket immár nem a begyepesedett öregek, hanem huszon- és harmincéves fiatalok írnak – nyoma sincsen annak az új nyelvtannak, melynek állítólagos létezéséről annak idején Kelemen beszélt. És bajban vagyunk, kínosan keresgéljük a szavakat, ha két mondatnál többet kell mondjunk gyermekünknek arról, hogy mi is történt 1848-ban. Azokon a helyeken, ahol 1989 decemberében ropogtak a fegyverek, homályos, fénymásolt, fekete-fehér arcok nézik szomorúan a karácsonyi forgatagot: a járókelők szinte fele visszasírja a kommunizmust...
Emlékszem egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésre: november 1-je volt a téma, az, hogy mennyire régimódi és elavult dolog kimenni a Házsongárdba és gyertyát gyújtani a nevezetes síremlékeknél. Ez tipikusan az a gesztus, amit a régi nyelvtan szerint beszélő és gondolkodó generáció fontosnak tartott, így az újabb generáció csuklóból kínosnak nyilvánította. Tavaly, halottak napján a Házsongárdban sétálva próbáltam számba venni a fontosabb sírokat. Wikipédián ellenőriztem: legalább tucatnyira már nem emlékeztem.
Lehet-e generációváltásról beszélni akkor, ha az új generáció egyfajta kollektív amnéziát ért a tiszta lappal való indulás alatt? Amikor úgy kísérelünk megkonstruálni egy újfajta beszédmódot, hogy semmilyen módon nem viszonyulunk a mai erdélyi társadalmat meghatározó történelmi pillanatokhoz és személyiségekhez? Mit tudunk mondani arról, hogy hova megyünk, ha nem tudjuk, honnan jöttünk?
Megyek olvasni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!