GYESÉV
Full-time apukának lenni: lyukas vederrel hozni a vizet
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 12:21 GMT +2, 2011. szeptember 15.Hamarosan véget ér a GYES. Bár nem vagyok az a precíz könyvelőalkat, aki a bevételeket és kiadásokat számon tartja, többször azon értem magam, hogy egyfajta számvetéssel próbálkozom.
Az emlékeket nem Walt Disney rajzolja, hanem anya és apa ügyetlen keze a vastagszőrű ecsettel, a festék pedig néha megfolyik. Az írás olyan, mint a hagyma – írta egyszer Esterházy. Az emlékek is olyanok, mint egy hagyma. Ami első pillantásra egy vékony, száraz, sárgásbarna héj, az a mélyben szorosan egymásra záró rétegekben folytatódik. A rétegek
rásimulnak a lélekre,
észrevétlenül megmaradnak, hogy újabb és újabb emlék-rétegek kapaszkodhassanak meg rajtuk, egészen addig, míg egy-egy jó nagy, kajla hagyma válik mindkét kisfiúból.
Emlékeket nem csak adtam, kaptam is: ezekből írom ezt a szöveget. Kíváncsi vagyok, hogy az én emlékeim és a fiúk emlékei találkoznak valahol? Bólintanak majd, ha tíz év múlva rákezdek az emlékszel arra, amikor... kezdetű nótára? Lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy én nem emlékszem már.
Nem tudhatom, mi merült azonnal a feledés homályába, és mi az, ami örökre megmarad. Mennyire kényelmes fícsör lenne, ha a szülők összeállíthatnának egy amolyan emlék-playlistet: Greatest Hits-szerű válogatás lenne ez, a jó pillanatok maradnának, ha kezdődik a hiszti, megnyomnánk a Delete gombot, és persze ha mi csesszük el, azt is töröljük. Mondjuk, beiktatnánk pár semmitmondó emléket is, a kontraszt kedvéért, mert minket is
mennyire idegesített,
ha valaki azzal dicsekedett, hogy mennyire szép gyermekkora volt. De ezt persze nem lehet.
Épp ezért nem feltétlenül örömteli várakozás nézni, amint egyre nőnek és ügyesednek a fiúk, ugyanolyan mértékben szorongás is. Nem vagyok túl kegyetlen, amikor otthagyom a bölcsődében a zokogó, utcai cipőjét görcsösen szorongató Balázst? Az, amikor lefekvéskor elvesztettem a türelmem és kiabáltam, vajon megmarad? A tévedésből való sarokban állás? Hát a pofon, amit azóta is bánok?
De azért, ha belegondolok, mégiscsak a mosolygós pillanatokból volt több: a nagy sikítozásból, amikor biciklivel – mint a szélvész! – végigszáguldottunk a játszótér mellett. Meg az is milyen buli volt, amikor egy éjszaka Ákossal kipróbáltuk a frissen vásárolt sátrat Katikáéknál hátul a kertben, vagy amikor csónakázni voltunk a Sétatéren, homokozni a Szamos-parton. Meg az sem rossz, amikor esténként, mielőtt belépünk az ajtón, még bújócskáztunk egy gyorsat a lépcsőházban.
Hamarosan véget ér a GYES. Bár nem vagyok az a precíz könyvelőalkat, aki a bevételeket és kiadásokat tizedes pontossággal számon tartja, többször is azon értem magam, hogy
egyfajta számvetéssel próbálkozom.
Ami persze eleve lehetetlen, mert az emlékeket nem lehet oszlopokba írni, összeadni és kivonni. A játékot, kacagást nem lehet számszerűsíteni; micsoda hülyeség évente öt százalékos hahota-növekedést előirányozni, és aztán ezen dolgozni.
De mégis. A nyugati, racionális világban nőttem fel, ahol minden mérhető, mindig mindennek van egy oka és egy célja, ahol mindig elindulunk valahová és értelemszerűen azt várjuk, hogy egyszer meg is érkezünk. Ahol megmérünk, összehasonlítunk és ennek alapján döntünk.
Most már viccesnek tűnik, de kezdetben még egy képzeletbeli listám is volt olyan dolgokkal, amelyekről úgy gondoltam, hogy kilenc hónap alatt kipipálandóak. Nem unatkozni játszótéren, nem kiakadni, ha öt percnél többet üvölt a gyermek, megtanulni játszani, lazítani, futni, ilyenek. És akkor a végén azt mondhatom, hogy vége, a projekt lezárva.
Most pedig itt vagyok, nincsen kipipálva semmi, és ez nem zavar.
Kicsit olyan ez, mint amikor a lyukas vederrel hozzuk a vizet a Szamosból: mire a homokkupachoz érnénk, a víz már kifolyt, úgyhogy lehet is visszafordulni. És hiába magyarázom, hogy ennek így semmi értelme, Balázs mégis ragaszkodik ahhoz a lyukas vederhez, mert szerinte vizet hordani a legjobb dolog a világon.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!